Hajnal van. A zhilar városóriások romjai között jársz, ahol a folyondár lassan felfalja az egykori acéltornyokat. Fölötted, ezer lábnyi magasban egy felhőváros sötét talapzata lebeg – a managyűjtők mély zúgása még most is megremegteti a levegőt.

Két út áll előtted: egy félig összeomlott torony, amelynek gyomrában rozsdás emelőszerkezet lóg, és egy kőbe vájt kapu, amelynek repedéseiből halvány kék fény szivárog.

Három napja lovagolsz, mire a dombok között feltűnik a falu. Szürkület van, mégis minden ablak zsalugáterét bedeszkázták, az ajtókra krétával rótt óvójelek kerültek.

A kocsma küszöbén egy öregasszony int feléd. – Ha éjszakára itt maradsz, lovag, ne nézz a dombra, amikor felkel a hold.

A Fagy Agyarain a tél sosem ér véget igazán. Hajnalban arra ébredsz, hogy apád fekhelye üres. A prémje a fogason lóg, a csizmája nincs sehol.

A hóban friss lábnyomok vezetnek dél felé – oda, ahová a felnőttek sosem engednek. Az öregek azt mondják: aki egyszer meghallja a hívó szót, az nem tér vissza.

A parancs rövid volt: találd meg az Utódot, mielőtt eléri az Ősforrást. A nyomok a Határvidék egyik elhagyott kohóvárosába vezetnek, amelynek termei évszázadok óta üresen állnak.

A kapuban kihűlt kohók merednek rád, mint kialudt szemek.

A torony szinte az égig ér. Az évszázadok alatt pókháló szőtte be a kapuját, és a környékbeliek azt suttogják, hogy aki belép, örökre a falai foglya marad.

Te mégis itt állsz, mert valami odafent hív.

Öt évszázad telt el, mióta a halandók hősei és mágusai megdöntötték egykori Őrzőik uralmát a Felső Síkokon. Most Arrius var Zhilar, az ifjú császár kíséretével jársz a romok között – és te is ott állsz, amikor a homok alól előbukkan valami.

Egy szentély kupolája, a falain olyan jelek, amilyeneket halandó szem még nem látott.