Életképek (I-II.)

Sokan rebesgették a háta mögött, hogy a gyerek egy fattyú, de a szemébe nem merte egyik nemes sem mondani. Darius Horrent pedig teljesen hidegen hagyta, kire ütött épp a gyerek vagy kire nem; vörös volt-e a haja vagy sötétbarna. A gyerek attól még gyerek volt, ráadásul fiú; mindig hasznos az, ha valaki tovább tudja vinni a halála után a családi üzletet.
Igazából ketten voltak, azonban az ikertestvérével, azzal a makrancos kislánnyal, nem sokat törődött. Az meg túlzottan is az anyjára ütött: be nem állt a szája napkeltétől napnyugtáig.
A fiú azonban szokatlanul hallgatag volt. Először azt hitték, nincs vele minden rendben; évekig egy szót sem szólt. Aztán négyéves kora tájékán elkezdett beszélni, akkor is inkább csak szómorzsákat, gondosan adagolva. Gyenge volt, sokat esett-bukott, de miután megtanult járni, egyfolytában csak kergetni kellett. Ötévesen felmászott arra az öreg, magas tölgyre a kertben; hetekig ágyban feküdt, miután letört az ág, ő pedig alászorult, kicsavarodott karral.
A kardvívó leckéket így csak halogatták, a végén már el sem kezdték. Nem úri nevelést kapott, hanem kereskedőit; ha már az apja örököse nem is lehetett, gazdag emberré még válhatott.
***
Marius unottan körmölgette a tanító által kiadott feladatot. Időnként ki-kinézett az ablakon, ki a zöld, tavaszillatú kertbe, és azon tűnődött, ha a vén Thaddeus nem tartaná folyton szemmel, már rég nem lenne itt. Újból átolvasta a számítási példát, és beleborzongott. Ezt nem egy nyolcéves kisfiúnak találták ki.
Thaddeus, mintha megérezte volna a rémületét, közelebb lépett az íróasztalához, és a válla fölött átnézve átfutotta a feladatot.
– Marius úrfi. Látom, nem mennek a gazdasági ismeretek. Olvasd csak fel hangosan, lassan, érthetően!
A fiú nagy levegőt vett, és remegő hangon olvasni kezdett.
– Öt szekér halad az úton Athreiából Yrannonba. A kereskedőkön a főherceg címere, a Kereskedői Kamara tagjai. A szekerek…a szekereken…
– Étersör. Az étersör a szó, amit nem tudsz kiolvasni.
– …étersör, mindegyiken tíz hordó. Hány dareloni ezüstdukátot ér a szállítmány, ha egy hordóban hetven liternyi étersör van, amelynek literára athreiai aranyra átváltva két arany?
– Na és mi ebben olyan nehéz, Marius? – Thaddeus arrébb lépett, így teljesen eltakarta az udvarra néző ablakot.
Marius nagyot nyelt, és motyogva számolni kezdett.
– Öt szekér, tíz hordó, hetven liter. Háromezer-ötszáz liter. Az kereken hétezer aranydukát, átváltva… Nem!
A tanító felvonta a szemöldökét, és kíváncsian hajolt közelebb.
– Egyet sem ér. Miért adna el a főherceg Yrannonnak bármit is, pláne étersört? – fogalma sem volt róla, hogy mi az az étersör, de azt már régen megtapasztalta a saját bőrén, mi is az az éter. Biztos volt benne, hogy Yrannon nem akar semmi olyat, ami kapcsolatba hozható vele.
Thaddeus arcára elégedett mosoly ült ki, majd összeborzolta a fiú vörös haját.
– Nagyszerű, úrfi, nagyszerű!
Marius elvigyorodott, majd leugrott a székről, és az ajtó felé indult. Azonban a vén tanító elkapta a grabancát.
– Hova-hova, úrfi? Ne hidd, hogy egy példától olyan okos lettél! Még hátra vannak a nyelvek! Apádnak megígértem, hogy jövő őszre már folyékonyan fogsz zhilarul beszélni!
Marius lemondóan bólintott, majd visszaült a helyére, és maga elé vette a zhilar igeragozásról szóló kötetet.
Ekkor hallotta meg a nővére hangját a háta mögül.
– Az apánknak ugyan nem ígértél meg semmit.
A hátsó ablak tárva-nyitva állt, és egy vörös hajú kislány guggolt az ablakpárkányon. Hosszú, fehér egyberuháját gizgazok tűzdelték, sár és por festette szürkére. Szeplős arcát egy friss zúzódás borította, de úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja.
Maria. Végre! Széles mosoly terült szét Marius arcán, és szó szerint kiugrott a székből: Thaddeus ezúttal képtelen volt elkapni.
– Majd befejezem este, Thad! – kiáltotta, és átszökkent az ablakon, ki a kertbe. Nevetve gurult végig a zöld gyepen; nővére követte.
Végigfutottak a kerten, meg sem állva a Horren-birtok szélére épített kacsaúsztató tóig. Belelógatták lábukat a vízbe.
– Minek tanulod ezt a sok felesleges dolgot? – motyogta Maria, majd átkarolta kisöccse vállát. Vörös hajukkal, szeplőikkel és éles arcvonásaikkal le sem tagadhatták volna, hogy ikrek. Ha egy kicsit megnyirbálták volna Maria szétálló, göndör haját, még helyet is cserélhettek volna Mariusszal egy napra, senki sem vette volna észre.
– Nem akarok csalódást okozni apánknak.
– Apánknak?
– Te hívhatod őt akárhogy. Darius. Horren nagyúr. Nekem akkor is az apám – felelte dacosan a fiú.
Maria ejtette a témát, és a kert egyik távolabbi pontjára mutatott.
– Darius meg akar téged tanítani lovagolni. A születésnapunkra vett neked egy pónit. Láttam. Szép állat.
– És te mit fogsz kapni?
– Ruhákat. Ruhákat…és ruhákat? – a lány vállat vont. – Te kapod a játékkatonákat, a kardokat, minden értelmes dolgot…
– Beszélek apánkkal – Marius kivette lábait a vízből, majd, csak úgy mezítlábasan visszaindult a kúria felé. – Megkérem, hogy kapj idén te is valami…érdekesebbet? Pónit. Vagy játékkardokat!
Maria is felugrott, kisöccse után futott, és megragadta a vállát.
– Nem kell! Semmi. Tényleg semmi! Megleszek. Egyébként is, van valami más, amit mutatni akartam neked! – azzal játékosan visszaráncigálta testvérét a tóhoz.
– Nézd!
Maria felemelte a kezét, és a tó felé mutatott. Nem történt semmi.
– Mit nézzek?
– Ezt, Rius!
A kacsaúsztató tükre ezüstösen csillant meg, majd a víz kavarogni kezdett. Két réce ijedten rebbent szét, amikor egy hatalmas víztömeg vált ki belőle. Fehér ragyogás vonta körbe, ahogy egy óriási hal alakját vette felt, majd végigepült a testvérpár körül. Végül lassan, óvatosan visszaereszkedett a tóba.
Marius csillogó szemekkel nézte a mutatványt.
– Azta! Ez…te…?
– Igen, ez én voltam.
– És mégis hogyan?
Maria pajkosan hátba vágta öccsét, majd felemelte kezeit, mintha varázsolna.
– Éter! Mágia! – elvigyorodott. – Hatalom!
– Az apánk… Darius tudja?
Maria elkomorult. A fiú vállaira tette a kezét, és bizalmasan közelebb húzta magához.
– Tudja. És fél tőlem. Tőled is fog, csak idő kérdése.
Marius hátrébb csúszott, lehámozta magáról nővére kezeit.
– Nekem nincsenek ilyen képességeim! Ha lennének, azokról már tudnék! Ez nem természetes!
A lány elvigyorodott.
– Rius. Nincs ezzel semmi baj. Nincs velünk semmi baj. Ez az igazi apánk öröksége. A halhatatlanok vére, kisöcsi!
Marius megrázta a fejét, és ismételten a kúria felé indult. A nővére ezúttal nem állította meg.
– Visszamegyek Thaddeushoz. Így is mérges lesz, hogy megszöktem az órájáról.
– Akkor menj, Marius.

Ötlet és szöveg: Molnár Eszter
AI illusztráció: Gréger Tamás

Az egyik álma, a másik valósága

Ragontratzt nem sok választotta el attól, hogy a Rór Lovagrend Tanácsának teljes jogú tagjává avanzsálják.
Pár napja a karaván meglátogatta Ramzuar bazalterődjét egy fészekaljnyi lelenccel – a leendő lovagtanoncokkal. Természetesen korábban is okított gyermekeket az erőd életvitelére, szigorú szabályaira, az egyikükkel most mégsem boldogult.
Megértem, hogy a Rór Lovagrend nem való mindenkinek – gondolta –, de ilyen zsigeri ellenállással még maga a gorra sem találkozhatott!
– Szólítottál, Ragontratz? – Egy hajlott hátú öregember csoszogott elő az oszlopcsarnok takarásából. Páncél helyett csupán egy ragyogó sodronying jelezte a rend iránti elköteleződését.
– Gorra! – Ragontratz mélyen meghajolt a Nagymesterek Tanácsának feje előtt. Erős volt a gyanúja, hogy rendjük aszkétája képes a gondolatolvasásra – vagy talán mérhetetlen tapasztalata csalja mellé, valahányszor útmutatásra szorul? Mindenesetre eddig egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy megvétózza Ragontratz csatlakozását a Tanácshoz.
A gorra kajánul elvigyorodott. Hátul összekulcsolta inas karját, úgy fordult az udvar felé, ahol éppen a legkisebb tanoncok gyakorolták a fakardok forgatását.
– Mi bánt?
Ragontratz kedélyébe bosszúság furakodott, de Rór lovaghoz méltón elpalástolta nehezményezését.
Miért kérdi? Hiszen mindenről tud, ami a bazaltfalak között történik!
– Mindent megpróbáltam, hogy az ijedős lelencnek barátságos környezetet biztosítsak – panaszolta. – Nem átallottam illúziójátékot alkalmazni. A többi kölyök csak úgy csüngött a mutatványon, ő viszont hátrább húzódott.
Legutóbb hagytam, hogy azt a sivatagioroszlán-bundát használja takarónak, amit a szüleim hagytak rám, mert az valamiért megnyugtatta. Berekesztem a napi mélymeditációmat, hát nem üresen találom a fekhelyét? Az északi tó mellett, az eltávozottak kegyhelyén csíptem el. Természetesen azonnal bőgni kezdett. Hangjára összerajzottak a fényparányok, én pedig a közreműködésüket kértem: kristálysisakom irányítóerejét arra használtam, hogy a lebegő pöttyöket egy kismacska alakjába rendezzem. A fényjelenség éppen akkor mászott az emlékkőről a kölyök elé, amikor az megdörgölte az arcát.
Ragontratz olyan mélyen sóhajtott, hogy karmazsin palástja szinte megvonaglott.
– Nem lett tőle boldogabb, sőt…
– Csak rontottál a helyzeten – bólogatott az aszkéta. Résnyire nyílt szeme sunyin nézett a daliás lovagra.
– Gorra! – Leplezetlenül szembefordult az öreggel. – Bocsásd meg faragatlanságomat, de nem lehet, hogy…
Azért bíztad rám a kölyköt, hogy a kudarcomra hivatkozva kizárjanak a Nagymesterek Tanácsából? – Csak nem volt képes hangosan kimondani.
Ennek ellenére a gorra tudálékosan megpaskolta a lovag karvédőjét.
– Meditálj rajta!
Ragontratz a szemét forgatta az újabb légbőlkapott tanácstól. A cellájába vonult, hogy Lélekgyűjtő kardját az ölébe helyezve elmélyedjen önnön és elődjei elméjében. Hamarosan elhalványultak a külvilág zörejei, a fakardok csattogása, a strázsáló lovagok kongó lépte. Tudta, mi a dolga. Először mélyen alá kell szállania a kialakult csendbe, majd apránként bebocsátást nyerni lénye legmélyére, s csak miután helyrerakta tulajdon ösztöneit, kopogtathat be a hajdanvolt bölcsek kapuján. Ám akárhogyan igyekezett, nem járt sikerrel. Ujjai görcsösen fonódtak a kard míves markolatára.
Az a kölyök mindent felrúgott! Már a gondolataim felett sem uralkodok… – Meghökkent. Olyan hirtelen tért vissza a valóságba, hogy megszédült, mégis első dolga volt megtapogatni cellája kiszögelléseit. Elhúzta az oroszlánbundát.
– A kölyök!
Lélekszakadva vetette magát az erőd körüli ingoványba. A lelenc ezúttal jóval messzebbre jutott: tisztán érezte a kis test félelmét, amint kelletlen rezgésként furakodik a tudatába. Kisvártatva meg is pillantotta a tószéli ködben. A földön kuporgott, fölötte valamilyen vadállat acsarkodott.
Még szerencse, hogy éppen meditáltam. – Habozás nélkül a partra ugrott, s a Lélekgyűjtő izzó csapásával darabokra szaggatta a gyermeknek rontó bestiát. – Ha nem lett volna rajtam a páncél, nem érek ide időben…
– Mit képzeltél, a homályverte anyádat?! – mennydörögte karba fonva kezét, úgy tekintett le a kölyökre. Ezúttal meg sem próbálkozott a negédeskedéssel. – Kiszöksz egyedül, csillagtalan órában…
A lelenc habozás nélkül átölelte a lovag térdéd, könny- és véráztatta arcát a hideg fémbakancshoz nyomta. Ragontratz eleinte szólni sem tudott, úgy megilletődött a kölyök reakciójától. Végül lassan leguggolt, és megsimogatta védence kócát. A mozdulattól nem várt révületbe esett, mint egy megkésett mélymeditáció: látta magát a lelenc helyében, mint édesgette magához egy helybéli iszákos a kismacskákkal, majd csalta el a vásári mutatványosokhoz…
Szegény, szerencsétlen… – A lovag, mielőtt felfogta volna, a kristálysisakja mögött már ő is bőszen ontotta a könnyeket. Levette hát a fejfedőjét, hogy megtörölje az arcát. Tekintete egy hosszú pillanatra elidőzött a sisakon megcsillanó képmásán. – Akárcsak én, aki még a gondolatait sem uralja…
Lecsatolta a palástját, s ahogy kiegyenesedett, a páncéljától is megszabadult, csupán a Lélekgyűjtőt rögzítette a hátára.
– Gyere, majd építünk a közelben egy kunyhót! – Kézen fogta a gyermeket. Körülöttük a kósza fényparányok ezúttal egy hatalmas, védelmező oroszlánná álltak össze. – A Rór Lovagrend nem való mindenkinek.

Ötlet és szöveg: Amethyst Sama
AI illusztráció: Gréger Tamás

A víz a lélek tükre

Laumé a nap felé fordította az arcát, és halk énekbe fogott.
Sziklája körül tajtékzott az óceán, vadul ostromolta a parányi sziget partjait. A víz gyűlölete most fojtogatta a szirten térdelő lányt, a dallam megcsuklott az ajkán. Még szorosabban lehunyta a szemhéját, és kényszerítette a hangját, hogy nyugodt maradjon, hogy ellenálljon a habzó iszonyatnak.
A víz lekushadt a dallama nyomán. Szinte szelíden törleszkedett kinyújtott kezéhez.
Amikor a hajánál fogva rántották el az őrhelyéről, akkor sem hagyta abba a békés trillát, pedig a fájdalomtól könny szökött a szemébe.
– Mit művelsz, ifjú?
A kérdés nyers volt, hamisan csengett Laumé dalában. U’né Törzsfőnök maga volt az óceán, ha haragudott.
Laumé nem válaszolt, mert félt, ha éneke elhallgat, nem lesz képes újra elsimítani a hullámokat. A Szirén-fokba kapaszkodott, abba a kis sziklás kiszögellésbe, ami szent volt, és amin az őrséget ki kellett érdemelni.
– Nem találhatnak meg minket – ismételte meg a Törzsfőnök azt, amit tanítottak nekik, és ugyan Laumé pontosan tudta, mire fog a nő mutatni hosszú ujjaival, azért követte a tekintetével.
A hatalmas hajó kimérten hintálózott a láthatáron. Laumé felé nyúlt, mintha elérhetné.
– Azt hiszed, az az idegen kedvel téged? – U’né kétarcú volt, akár a vihar; már csillapodott, szánakozva engedte el a lány tincseit. – Mind csak kutakodni jönnek ide, de nem értik, mit keresnek.
– Üzentem neki a hullámokon túl, s ő válaszolt. – Az egyetlen emberférfi a fedélzeten, aki le bírta hunyni a szemét a hánykolódó hajón, először nem hitt neki. Másodjára szörnynek nevezte és követelte, hogy takarodjon a fejéből. A harmadik éjszaka már maga kereste a lányt az álmaiban. – Eltévedtek. Reménytelenek. Napok óta köröznek. Az én őrségem, az én Permetem miatt… Ők délibábnak hívják. Követik őket, és így sosem érnek partot. De itt kiköthetnének, biztonságban… Ha látnának bennünket, most az egyszer…
U’né mind a négy szeme körül elkékültek a pikkelyek. – Nem ébreszthetik fel a Szirént. Márpedig az óceánnak örökké szikráznia kell a gyűlölettől, hogy pihenhessen.
Laumé hiába jajveszékelt, elvonszolták a Szirén-fokról. Édes trilláit elnyelte U’né mindent elsöprő szólama.
A Permet a helyére került. Az óceán újra elszürkült dühében. Laumé ugyan három napig nem aludt, de nem kellett ahhoz álmodnia, hogy megérezze, amint a negyedik nap hajnala üres horizontot köszöntött.
Ugyan már felesleges volt, ugyan már nem ülhetett ki a Szirén-fokra soha többé, de azért Laumé a nap felé fordította az arcát, és halk, gyászos énekbe fogott.

Ötlet és szöveg: Dancsok Lilla
AI illusztráció: Gréger Tamás

Áldozati bárány

– Tisztítsd át alaposan az oltárt és készítsd elő a foglyokat! A ma esti áldozatnál mindennek tökéletesen kell kinéznie! – A főpap hangja ridegen visszhangzott a Hegymélyi Birodalom tárnáiban.
Tzaryl, a fiatal novícius bólintott, majd újból nekilátott a márvány asztal fényesre sikálásának. A tegnap feláldozott zhilar katona vére néhány helyen még mindig rá volt száradva, lehetetlen feladatnak tűnt lekaparni onnan.
– A liiskanok elégedettek lesznek. Hét áldozat Hét egymást követő napon – remélhetőleg ez elég lesz ahhoz, hogy feltartóztassák a mentőcsapatokat.
Tzaryl nagyot nyelt, idegességét a suvickolásban igyekezett levezetni.
– Már csak a nő van hátra, az utolsó az elfogott felderítők közül – puhatolózott finoman. – Biztos, hogy őt is most akarjuk feláldozni?
A főpap láthatóan nem volt elégedett a novícius kérdésével.
– Azt akarod mondani, hogy a feljebbvalóid nem tudják, mikor és hogyan helyes áldozatot bemutatni, Tzaryl novícius?
– Nem, dehogyis… – mentegetőzött a fiú. – Csupán azt mondom, ha most ennyi vért ontunk, nem fognak-e ilyen bőséges áldozatra vágyni a jövőben is…?
– Nem – zárta rövidre válaszát a főpap. – Ne is gondolj ilyeneket. Dolgodra.
Tzaryl heves bólogatások közepette hátrált arrébb, majd az asztal másik oldalán, minél kevesebb feltűnést keltve folytatta a sikálást.
Tzaryl szégyellte beismerni, de nem akarta, hogy a zhilar nő meghaljon. Minden egyes nap, amikor ételt vitt le a cellájába, hosszasan nézte a sötét fürtjeit, tanulmányozta zöld szemeit és (az idő előrehaladtával egyre rongyosabb) különös felderítői öltözékét. Egy szót sem szóltak egymáshoz.
Az idő előrehaladtával, miután elfogytak cella- és katonatársai, akiket hallgathatott volna, a nő is felfigyelt a különös fogvatartójára, és egyre gyakrabban nézték egymást a novíciussal, csak csendesen, bánatosan, szavak nélkül. Tzaryl úgy érezte, mintha ezekben a lopott pillantásokban egész alaposan megismerték volna egymást.
Talán úgy is lehetett volna mondani, megszerette a zhilar idegent.
– Tzaryl. Tzaryl, ugye ez a neved?
A fiú feleszmélt a tűnődésből. Közelebb lépett a cellához. Bólintott.
– Az én nevem Celia. Nem vagy valami bőbeszédű, igaz? – folytatta a nő. – Ma akarnak feláldozni, igaz?
– Igen. A főpap.
– És te nem?
A novícius bizonytalanul megrázta a fejét.
– Nem. Azt hiszem, hogy nem. De muszáj.
Celia körbenézett.
– Szökj meg velem, Tzaryl. Megmutatom neked a felszínt és a Mennyek csodáit.
– Nem szabad – tiltakozott a fiú. – Nekem itt van a helyem. A tárnákban. A népem között.
– Nem akartad látni sohasem a világot, Tzaryl? Annyi minden vár még rád odakint. Eltékozolnád az egész életedet, ha itt maradnál. Menjünk együtt. Én segítek neked, és te is segítesz nekem. Biztosan tudod a kiutat is, igaz? Csak nem merted még átlépni azt a bizonyos küszöböt…
Úgy volt, ahogy azt a nő is mondta. Szóról szóra, pontosan úgy. Hányszor vágyott már arra, hogy legyen elég mersze – de eddig még egyszer sem volt. Úgy érezte, most jött el az a bizonyos pillanat. A pillanat, hogy végre felnőjön és a saját kezébe vegye a sorsát.
– Nem akartam soha pap lenni, Celia. Sem novícius. Ide születni sem akartam, ha őszinte akarok lenni.
– Hol van a kiút?
– Van egy járat, ami a főpap lakrészéből indul, egészen felvezet a felszínre.
– Van hozzá kulcsod?
– Van. Én szoktam takarítani a szobáját.
– Gyere akkor. Nyisd ki az ajtót, és menjünk innen. Együtt.
Együtt. A fiúnak tetszett ez a szó.
– És mi lesz azután?
– Majd kitaláljuk. Együtt.
Már csak a szó egymagában is meggyőzte.. A fiú előszedte a cella kulcsát, kezei annyira izzadtak az idegességtől, hogy majdnem el is ejtette. A zár kattant, a nő szájára pedig halvány félmosoly rajzolódott.
– Menjünk innen, Zaryl
A fiú hátán végigfutott a hideg, megremegett, egy pillanatra elbizonytalanodott. Az a bizonyos küszöb, amit át kellett lépni.
– Menjünk. De nem Zaryl a nevem, Tzar…
A mondatot már nem tudta befejezni, mert a nő a szájára tapasztotta a kezét, majd valami éles fémet többször, teljes erejéből a hasába szúrt. Lenézett vértől vörös díszöltözékére, majd fel – a zhilar haragos, zöld szemeire.
– Mocskos hegymélyiek – köpte Celia, majd ellökte magától a novíciust, aki erőtlenül terült el a kövön. Megindult a kijárat felé, de egyszer még visszanézett Tzaryl fájdalomtól görcsbe ránduló testére. – Áldozat kellett nektek, mi? Hát kaptatok egyet, parancsoljatok.

Ötlet és szöveg: Molnár Eszter
AI illusztráció: Gréger Tamás

Hangoskönyv betekintés jelent meg a Játékra kész - mert Játszani jó jóvoltából Gréger Csaba Epica című regényéből

Fogadjátok szeretettel.

Vale-il, avagy „az emberi részem szigete”
Minél jobban eltávolodunk Siilaviar partjaitól és hatolunk a Tükrök Óceánjába, annál kiismerhetetlenebb vidékre tévedünk. A siilák még csak-csak kiigazodnak a jellegzetesebb zátonyoknál kialakított halászterületeken, de a nyílt óceán megannyi titok bölcsőjeként hullámzik előttük. Még az itt honoló ősfajok, a qualik, valamint az égen átsuhanó sárkányok sem ismerhetik ki magukat minden kétséget kizáróan Nouros ezen részén. A délibábok mellett ugyanis más megmagyarázhatatlan jelenségek is összezavarják az élőlények érzékeit, valamint az sem megy ritkaságszámba, ha a felszín vált hirtelen arculatot: például Nieros vad, zabolátlan viharai oly hirtelen támadnak fel majd csillapodnak le, hogy az itt honoló szigetek gyakran megsínylik az isteni katasztrófákat.
Az egyik ilyen, rejtélyes módon felbukkanó sziget a Vale-il, ami siila nyelven nagyjából annyit tesz, hogy „emberi rész”. Mint oly sok misztikus helyszínt, ezt a kopár földszegletet is Analu, Kiiltash tengeristen félvér bajnokának tulajdonítják. A legenda szerint Analu többedmagával a Tükrök Óceánjába hatolt, de vele ellentétben a legénységének halandó fele nem viselte jól az utat. Hiába élték túl Nieros viharisten gyilkos fellegeit, a fogyó ivóvízkészletet még a hősnek engedelmeskedő qualik sem tudták pótolni. Analu megelégelte ezt az embertelen helyzetet. Kiállt a fedélzetre, és a horizonton elsőként megjelenő kopár szigetre mutatott. Mozdulata nyomán az ég fellegei meghasadtak, a hullámok hirtelen kisimultak.
– Emlékeztetnem kell a nemzőmet, a nagy Kiiltash tengeristent, hogy fele részem az emberekhez tartozik! – mennydörögte. Később kikötöttek a megjelölt szárazföldön, és csodák csodájára, a sivárnak hitt felszín sziklatömbjei közül iható víz fakadt, mint egy hideg gejzír!
Úgy tartják, Vale-il szigete valóban létezik – a Tükrök Óceánját felfedezni vágyó kalandorok gyakran az életüket teszik fel rá –, de nem könnyű rátalálni, mivel az óceáni viharok ideát kiszámíthatatlanok, és a siilák szerint nem is bukkan fel akárki előtt: csak az arra érdemesek olthatják itt szomjukat.
A legenda egy másik, kevésbé nyilvánvaló, ám annál érdekesebb aspektusa Analu kinyilatkoztatása. Bár sosem volt titok, hogy a siila bajnok halandó anyától származik (bár a szájhagyomány szerint egy kagylóban született), más példát nem találunk arra vonatkozóan, hogy erre a tényre emlékeztetni, sőt, megfeddni kellett volna a nagy tengeristent. Analu szava pedig kifejezetten úgy hat ebben a történetben, mint aki neheztel a nemzőjére. Vasrózsatövist nyeljek, ha nem egy családi viszályt szimatolok ennek hátterében…
(Részlet a „Történetek és hagyományok a térkép fehér foltjaiból” kötet „Tükrök Óceánja” fejezetéből, szerkesztette a Múzeum Fantomja)

Ötlet és szöveg: Amethyst Sama
AI illusztráció: Gréger Tamás